Jelenleg 3 kutya családtagunk boldogítja a mindennapjainkat, mindhárman westie-k. Ketten velem laknak, egyikük pedig hivatalosan anyukámé, de nagyon gyakran vannak mindhárman egy helyen - nálam vagy anyukámnál. Mindhármukat örökbefogadtuk: Mangót 6,5, Milánt 2,5, Vilmost pedig lassan egy éve. Őket mutatom most be részletesebben az olvasóknak. 

Mangó

Az egyetlen lány a csapatban - vagyis inkább egy kis hercegnő. Egy szaporítótól vették el 8 társával együtt, mert annyira rosszul bánt velük. A kutyáknak nevük sem volt, azt sem lehetett biztosan tudni, mennyi idősek. A szervezet adta nekik a nevet, akiktől örökbefogadtuk - a lány kutyákat gyümölcsökről nevezték el, az egyetlen fiú pedig a Müzli nevet kapta, így lettek ők a "gyümölcskosár müzlivel". Mangó nagyjából 5 éves volt, amikor befogadtuk, addig 4x született kölyke. Ezt a hasán látható vágásokból tudták megállapítani - mivel a fajtájához képest kistestű, csak császármetszéssel tudta világra hozni a kicsiket, 4x vágták fel 5 év alatt. Ő tehát a szaporító egyik tenyészállata volt. (Az előző posztomban írtam, hogy a szaporítók tevékenysége ellen mindent meg kell tenni - itt újra megerősítem ezt, ne engedjük, hogy emberek pénzt kapjanak azért, hogy Mangóhoz hasonló módon bánjanak a tenyészállataikkal!)

Mangó amikor hozzám került, mindentől félt, bizonytalan volt, a pórázon sétálással és a szobatisztasággal is csak ismerkedett, mivel addig egy sötét pincébe bezárva élte a mindennapjait. Ugyanakkor a hercegnőm már akkor is rendkívül érdeklődő és szeretetteljes volt, láthatóan minden kedvességnek, simogatásnak, új élménynek örült. Hamar összeszoktunk, és megtanulta a szabályokat, a napirendet - ebben segített az akkori másik kutyusom, aki sajnos már nincs velünk. Mangó ma már 12 éves, de olyan fürge és fiatalos, hogy sokszor kölyöknek nézik. Imád sétálni, szagolni, más kutyákkal ismerkedni. Szeretetét csóválással és puszikkal fejezi ki - legalábbis affelé, aki megengedi, hogy megnyalja a kezét, arcát. Mangó mindig az ajtóban vár, akkor is, ha csak pár percre mentem el otthonról. Alkalmazkodik a körülményekhez, és a kutyatesókhoz - a jelenlegi két tesón kívül korábban még két másikkal is élt együtt. Az egyetlen dolog, ami megmaradt a korábbi életéből, az a zajoktól (különösen a hajszárítótól) való félelem. Ezt sajnos nem tudtuk "kinevelni" belőle, ki tudja, milyen emlékei köthetik a zajokhoz. 

Milán

Milán a legidősebb a falkában, jelenleg 14,5 éves. 12 volt, amikor befogadtuk. Neki nem olyan hányattatott az előélete, mint Mangónak: azért került szervezet gondozásába, ahonnan befogadtuk, mert a korábbi idős gazdija elhunyt. Milán tehát valószínűleg egész életében gazdinál lakott. Ugyanakkor egy 12 éves kutyát már nem sokan fogadnának be szívesen, sokáig nem is jelentkezett hozzá gazdijelölt. Másik problémája, hogy egyik szemével nem lát, illetve teljesen süket, mivel sajnos egy csúnya betegség miatt mindkét hallójáratát el kellett távolítani - ez a körülmény szintén megnehezítette számára a gazdikeresést. Amikor rátaláltam az interneten keresztül, a család elgondolkodott, hogy jó lesz-e nekünk egy ilyen kutyus, aztán arra jutottunk, hogy ha nyár végéig nem fogadja be senki, akkor magunkhoz vesszük. Pontosabban én magamhoz, mert ekkor már nem otthon laktam, Milán tehát kifejezetten az én kutyámnak volt már szánva. Azóta is hálás vagyok mindenkinek, aki nem fogadta be, és így hozzám kerülhetett!

Mikor hazahoztam, egy kis sovány, törékeny öreg volt. Azóta kitelt, az ízületeire kap különböző erősítőket, és vidáman, érdeklődően sétál a többiekkel. Az igaz, hogy a tempója öreges, és csak bizonyos kutyákkal barátkozik, de rendkívül határozott és öntudatos, mindig önálló akarata van. Imádja a hasát, bármit, bármilyen mennyiségben meg tudna enni. (Egyszer lenyelt egy teljes csirkefarhátat egyben, amit ki kellett operálni belőle...) Amikor tudja, hogy a reggeli vagy a délutáni etetés ideje van, hirtelen elfelejti, hogy idős, és fájnak az ízületei: 2 lábon ugrál, hogy jelezze, ő már enne. Milán különlegessége, hogy az alsó fogsora alatt kinőtt egy plusz foga (amitől a gazdi elolvad), illetve valószínűleg a műtét miatt lekonyultak a fülei, ami a westie fajtára nem jellemző. Ezek a tulajdonságok azonban - legalábbis számomra - csak még aranyosabbá teszik. 

Vilmos

Vilmos, vagyis hivatalos nevén Vili anyukám kutyája, de sok időt tölt velem és a kutyatesókkal, így a sajátomnak is tekintem. Ő a legújabb és legfiatalabb családtag. Mangóhoz hasonlóan szaporítótól vették el egy éve, nagyjából 5 évesen, és Milánhoz hasonlóan mindkét hallójáratát eltávolították betegség miatt - a második füle megmentéséért próbáltunk küzdeni, mivel akkor már eldöntöttük, hogy befogadjuk, de az örökbeadó szervezet hajthatatlan volt. Vilmos azonban Milánnal ellentétben valami csoda folytán mintha  a hirtelen, éles hangokat - például egy szirénát, a csengőt stb. - hallaná, reagál rájuk. Így a hangos "Vili" felkiáltásunkra jellemzően felfigyel, és odajön hozzánk, amit hatalmas eredményként élünk meg az orvosilag teljesen süket kutyánál.

Vilmos fiatalos, szeleburdi, mindent megszagol, mindent megfigyel. Az újdonságokkal kapcsolatban néha még gyanakvó - kezdetben a jutalomfalatokat sem merte elfogadni tőlünk, ehhez az állapothoz képest sokat fejlődött, mióta velünk van. A gazdikat és a tesókat mindig szemmel tartja, a "falkával" mozog. Más kutyákkal barátságos, csóvál, ugatni csak akkor szokott, ha a többiek. A hasát ő is nagyon szereti, még Milánnál is nagyobbakat ugrik evésidőben, sőt még kétlábon is jár néha ilyenkor. Hármuk közül ő szokott a legfurcsábban - háton fekve, égnek álló lábakkal - aludni. Ő is könnyen és gyorsan beilleszkedett a család mindennapjaiba a beköltözése után. Már lassan egy éve, hogy hárman közösen alszanak, ugatják a kapucsengőt és "vadásszák" a macskákat - rájuk valami miatt nagyon haragszanak.

A csapat