Egészen kis korom óta szerettem volna kutyát. A szüleim azt mondták, majd ha 5. osztályos leszek, beszélhetünk róla - akkor már egyedül is tudom etetni, sétáltatni. Persze ők azt gondolták szerintem, hogy azalatt a pár év alatt, ami még hátravolt a "megfelelő" korig, úgyis elfelejtem az egészet. Hát nem felejtettem. 5. osztály első napjaiban jeleztem, hogy akkor végre eljött az idő, készen állok a kutya érkezésére. Betartották az ígéretüket, nem sokára elhoztuk Ibit a szaporítótól. Ennek már lassan 12 éve, és ez idő alatt egy olyan nap sem volt, amikor megbántam volna, hogy bevállaltam a gazdi élettel járó örömöket és nehézségeket. Azóta összesen 6 westie boldog gazdija voltam. Most éppen hárman vannak. (Bemutatkozásuk itt olvasható.)

Na de mik is azok az apróságok, és nem is annyira apróságok, amik miatt megéri egy ekkora felelősséget vállalni?

Például a fejlődésük. Szívet melengető érzés látni, ahogy a kezdetben félénk, tartózkodó, összezavarodott kisállatok lassan beilleszkednek, megtanulják a szabályokat, a napirendet, a pórázon sétálást, megszokják és elfogadják, hogy néha egyedül maradnak itthon. Ugyanilyen élmény megismerni őket. A személyiségüket, a habitusukat, az aranyos szokásaikat. Minden kutyának teljesen más a személyisége és a viselkedése. Máshogy kommunikálnak velem, máshogy jelzik ha valamit szeretnének vagy nem szeretnének. Mangón például egyértelműen látszik, hogy ő a lány a csapatban, gyakran úgy viselkedik, mint egy kis hercegnő - innen ered a beceneve is. :)

Aztán az, ahogy hazavárnak. Akkor is, ha csak pár percre mentem le a boltba, ők annyira tudnak örülni a hazaérkezésemnek, mintha napok óta nem láttak volna. Csóválnak, ugrálnak, puszit adnak. Milán gyakran a cipőimen fekve várja, hogy megérkezzek, íme:

Majdnem ugyanilyen lelkesedéssel várják az ételt is. Milán szinte percre pontosan jelzi délután, mikor eljött a vacsora ideje. Evés után pedig jöhet az elégedett, nyugodt szundi. És az egyik legjobb része a napnak (amikor sikerül összehozni) a délutáni szundi a kutyákkal. Hatalmas feltöltődés számomra.

Egyértelműen a legjobb dolgok közé tartoznak az aranyos pozíciók, amiket felvesznek - jellemzően alvás közben. Ki háton fekve, égnek álló lábakkal, ki a másik kutyát párnaként használva, ki pedig oldalra fekve, kinyúlva alszik. Ilyenkor csak rájuk nézek, és végtelen nyugalom áraszt el. Ők képesek arra, hogy bármilyen stresszes, szomorú, dühös állapotomban megnyugtassanak, megvigasztaljanak a jelenlétükkel. Itt például mindhárman ugyanazt az ágyat akarták elfoglalni és csak így fértek el:

Ahogyan örülni tudnak a sétáknak és a többi kutyának! A belvárosban élünk, így a mindennapokban sajnos csak pórázzal, az aszfalton tudunk sétálni. Ezt ellensúlyozva azonban gyakran kivisszük a kutyákat a hétvégi házhoz, parkokba, erdőkbe. Mindegyik, még a legidősebb is teljesen felszabadul ilyenkor: látszik rajtuk, hogy örülnek az új szagoknak, a természetnek, rohangálnak, játszanak. Szerencsére eddig mindegyik kutyám nyugodt és szociális volt, így oda lehet engedni őket a többi kutyához. Vannak, akik kifejezetten szimpatikusak nekik, azokkal hosszasan, folyamatos farokcsóválás közepette játszanak. Amikor hazaindulunk, és beültetem őket az autóba, Mangó mindig egy puszival köszöni meg az élményeket. 

Aztán ott van az illatuk és a szuszogásuk - tudom, sokan nem szeretik a kutyaszagot, más kutyájáé nekem sem mindig tetszik, de a sajátomét nagyon szeretem. Nálunk a kutyák nem ülhetnek fel sem a kanapéra, sem az ágyra, mindenhol van saját fekhelyük, amit használhatnak. Ennek ellenére este elalvásnál nyugtalan vagyok, ha nem hallom és érzem, hogy ott vannak körülöttem. 

Végül egyszerűen a jelenlétük, hogy gondoskodhatok róluk, a nagy kutyaszemekkel nézésük, a fényes fekete orruk, a puha szőrük.

És az, hogy érzem, szeretnek engem, és kötődnek hozzám. Őszintén, úgy, ahogy csak egy állat tud.